Az összes Univerzum jóváhagyta, és Isten Hatalmat adott egy Buddhának, számtalan lény megmentéséhez. Buddha, Nagy Mester, az nem csak egy üres cím!’, 10 részből az 5.

Buddha idejében békésebb volt. De látjátok, a különböző időkben, a reinkarnáció különböző időszakaiban a karma más-más dolgokat rendez. Még a Buddha, az Ő rokonsága is elpusztult, egy hosszabb időből, más életekből származó karma miatt, és ez az Ő életében megnyilvánult, így a családja, a rokonsága elpusztult. […] Aztán abban az időben az ellenség egyik rossz tisztviselője emlékeztette a királyt arra, hogy miért kellene elmennie és megölnie a Shakya rokonságot, és akkor ő meg is tette. De azután ez a király, aki elment és ölt, meggyilkolt és megkínzott nagyon-nagyon sok embert - nőket és gyerekeket is -, a pokolba került, a szakadatlan pokolba, és sose tért vissza. Hadd nézzem, ott van-e még. Hol van most? Már nincs ott; akkor most hol van? Ó, emberhez hasonló státusszal született, de egy ilyen folyamatosan háborúk sújtotta országban. Nem ebbe a világba, egy másikba. Vannak más bolygóink is, és aki sok háborút csinál, az először a pokolba kerül. Ha sok embert ölnek meg, akkor a pokolra jutnak, a szakadatlan pokolra. Néha örökké tarthat. De egy ilyen helyzetben egy másodperc az életedből is örökkévalóságnak tűnik.

Ezt a fajta poklot miért hívják szakadatlannak? Mert soha nem hagyja abba a büntetésedet, a kínzásodat, egyiket a másik után. Örökké fájdalmat fogsz érezni. Soha nem marad abba a fájdalom érzése és soha nem pihenhetsz. Némely más pokolban van pihenés. Például, ha az emberek állat-személyek húsát eszik - attól függ, mennyit és mifélét - ha nincsenek érdemeik az előző életükből, nincs Mesterük, aki megmenti vagy segít rajtuk, akkor a pokolra kerülnek, és darált hús lesz belőlük, ugyanúgy, ahogy ebben a világban megölik és ledarálják az állat-személyek húsát, hogy darált hús legyen belőle, talán kétszer, háromszor, talán hatszor, tízezerszer egy nap. De még pihenhetnek közben. De a szakadatlan pokolban senkinek sem engedik, hogy pihenjen, egyáltalán. Örökké folytatódik. Automata gépek szívják be őket, kínozzák őket, néhány ördöggel, akik ott időznek, csak hogy figyeljenek vagy felügyeljenek és az soha nem áll meg. Ez a legrosszabb pokol, amibe bele lehet esni.

Ez a pokol a háborúskodó embereknek van fenntartva, azoknak, akik valóban ölni akarnak, mészárolni másokat könyörtelenül, kegyelem nélkül. Ezek az emberek ebbe a fajta szakadatlan pokolba fognak esni. Bárhogyan bánnak másokkal, úgy fognak bánni velük, újra, újra és újra, szakadatlanul. És soha nem tudnak emlékezni Istenre, Buddhára - semmire. Nem tudnál imádkozni, semmit se tudnál tenni magadért. Az ottani nyomasztó energia egy nanoszekundumra sem engedi, hogy gondolkodj. Nem tudsz emlékezni semmire. Csak sikoltozol állandóan, a nap 24 órájában, újra és újra és újra. Ez borzalmas. Ezért jött le sok Mester a Földre, mert nem bírják elviselni a látványt, hogy lények ezen a bolygón így szenvednek. Ugyanez a helyzet velem is. Minden nap sírok anélkül, hogy látnátok.

Amikor az általatok nekem adott műsorok szerkesztését végzem, amikor az állat-személyek vagy az emberek szenvednek a műsorban, ó, én annyit sírok, állandóan. Tényleg meg kell próbálnom uralkodni magamon, különben nem tudok így dolgozni. Köszönöm nektek is, mindőtöknek, a Supreme Master TV csapatainak, akik ilyen szenvedő műsorokon dolgoznak, amikor meg kell mutatnunk az igazságot a világnak - hogyan szenvednek az állat-személyek, hogy szenvednek a háború áldozatai. Mindőtöknek dolgozni kell ezen. Ugyanez a helyzet velem - minden nap dolgozom veletek együtt; habár messze vagyunk egymástól, de együtt dolgozunk.

Manapság nem érzem magam távol mindentől, mert van internetünk; kapcsolatba tudunk lépni egymással, beszélgetni tudunk, együtt tudunk dolgozni, mintha egy szobában, egy irodában lennénk. Így mindig közel érzem magam hozzátok, mindannyiótokhoz. Csak néha-néha, amikor látom a régi összejöveteleket, amikor jól éreztük magunkat együtt, amikor az emberek örültek, ha láttak engem, akkor az hiányzik nekem. De nem hiányzik, hogy a nyilvánosság előtt legyek. Szeretek a privát térben lenni. Kivéve, amikor látom, hogy a tanítványokból vagy a kívülről érkező csodálókból árad a szeretet - ilyenkor meghatódik a szívem, és szeretnék nekik hasonló fajta boldogságot adni örömöt, újra - amikor mindenki odament, és érezte, hogy mindenki áldott és derűs, boldog, és mintha mindenki csak egy lett volna, csak szeretetben és boldogságban.

Ez az, ami megérintett, és ez az, ami talán újra visszahúzott a nyilvánossághoz.

De ez a négy év - több, mint négy év, már majdnem öt éve - hogy egyedül vagyok a magányban, nem hiányzik semmi. Nem sürgetem magam, vagy nem érzem igazán úgy, hogy ki kell mennem, és beszélgetnem kell a közönséggel, és mindezek. Nem, nincs ilyen vágyam. Azt teszem, ami jó a világnak, ennyi az egész. Bármit is teszünk, mindig van választásunk, hogy áldozatot hozunk-e vagy sem.

Hiányoznak a kutya-személyeim, a madár-személyeim. Ez minden, tényleg. És mindannyiótokat szeretlek, de nincs ez a hiányérzetem senki iránt. Isten teremtett engem ilyennek, azt hiszem; másképp nem tudnám elviselni; túl magányos lenne így egyedül. A Himalájában egyedül voltam; azt sem bántam. Sötétben vagy esőben sétálva nagyon kevés holmim volt. Azt sose bántam.. Akkor nagyon boldog voltam. Most nem érzem magam olyan boldognak, mert minden nap meg kell néznem a műsorokat, amiket csináltok, és néha hirtelen jött valami szenvedés. És az nagyon fájt nekem.

Ezért kértelek titeket, hogy több vidám állat-személy klipet tegyetek a netről a műsorainkba, hogy a kinti emberekkel is megoszthassuk a boldogságot. Amikor látom azokat a klipeket - boldog, vicces állat-személyeket emberekkel vagy egymással - boldognak érzem magam. És néha nevetek is rajta. Ezért gondoltam, hogy több ilyet kell adnunk a világnak, és vicceket, hogy az emberek legalább egy kis időre boldognak érezhessék magukat, és megnyugodhassanak, mert az életük már tele van nehézségekkel, különösen manapság. Emberek milliói éheznek minden nap, és a szívem soha nem érezheti magát gyógyultnak vagy igazán boldognak egész nap. Nem, nem, csak néhány pillanat, amikor valami jót látok a műsorokban. De azért köszönöm, hogy mindezt elviselitek velem, mások kedvéért.

Tudom, hogy nagy az áldozatotok. Nincs veletek a családotok. Nincsenek személyes kapcsolataitok. Egyáltalán semmi. Mindezt tudom. Csak dolgoztok és esztek és néha én is zavarlak titeket. Elnézést kérek, mert a munka nem vár holnapig. A munka nem fekete-fehér, vagy mint egy egyenes vonal, amin végigmész, vagy egy bicikli út, amin csak úgy végigmész, és megállsz, amikor akarsz. Nem olyan, mert a dolgok nem könnyűek. Ha információt akarsz találni, kutatni, meg minden, az hosszú, hosszú időbe telik. És amikor ki kell javítanom valamit, néha a számítógép nem hallgat rám. Más helyekre ugrik, és újra kell írnom. Vagy nem tudom, hogy irányítsam, javítsam, amikor az összes szerkesztésem lement és keveredett a nyomtatott résszel, és akkor senki se tudja elolvasni. Nagyon igyekszem megmenteni, de néha nem tudom. Akkor újra kell írnom az egészet. De hát így kell dolgoznunk. Nem tudunk mindent elkerülni.

És képzeljétek el, annyira szenvedünk, amikor csak látjuk a klipet az eseményekről, amikor az állat-személyek szenvednek, vagy emberek szenvednek betegségektől, vagy háborútól, és mindezek. Képzeld el, ha te vagy ilyen helyzetben - ha mi vagyunk az az állat-személy, vagy a háború áldozata, különösen, ha kicsi vagy. Vagy csak gyerek vagy, egyedül, a szüleidet mind megölte egy bomba, és egyedül jársz az utcán más emberekkel, és megpróbálsz egy másik országot találni. De aztán nincs mit enned, nincs ott senki, és kimerült vagy. És csak úgy összerogysz az utcán, vagy holtan, vagy kétségbeesetten megsebesülve, amíg valaki meg nem lát, és el nem visz egy távoli kórházba. Képzeld el, hogy te vagy az.

Amikor kicsi voltam - vagy nem is olyan kicsi, de azt hiszem... Hadd emlékezzek... hét-nyolc éves voltam, a tartományi központból egészen a szűkebb körzetemig mentünk. A tartományi központ és a házam messze volt egymástól. Autóval, busszal vagy kis tuk-tukkal - a háromkerekű kis járművekkel - kellett menni. Manapság még mindig lehet látni ezeket, mint Bangkokban. Elöl a sofőr vezet, egy (utas)üléssel, hátul pedig talán nyolc ember fér el. De néha tízen is bepréselődnek, és sok minden más, például csirke- és disznó-személyek, étel, zöldség és rizs. Szóval néha csodálkoztam, hogy szegény autó még tud mozogni. De mégiscsak mozgott! Zseniálisak az ilyen dolgok elkészítésében. De ha hátul ülsz, a kipufogógázok az arcodba és az orrodba jönnek, és néha szörnyű szaga van; néha hánytam. De még szerencséd is volt, ha a háború alatt a kocsid vagy a buszod egészen hazáig vitt.

Egyszer nem folytatódott, - egy bomba az út közepén egyszerűen felrobbant, és sokan meghaltak. Szerencsére apám és én nem haltunk meg. De fognunk kellett a nagy bőröndöt, és az országúton kellett vonszolnunk. Ez az országút nem olyan szép autópálya volt, mint amilyet manapság látunk Amerikában, Angliában, Franciaországban vagy azokban az országokban. Abban az időben, amikor fiatal voltam, csak egy országút volt délről északra, és a Bến Hải folyónál ért véget. Ott volt az országunk kettéosztva. Az egyik oldal volt az északi, a másik oldal a déli. Ennyi az egész. Oda el tudtunk menni; északra nem mehettünk. Nem emlékszem, hogyan tehettük. Talán tudtunk, talán nem tudtunk. Soha nem tudtam róla. Azt gondoltam, tilos odamenni; soha nem kérdeztem tovább. Nem hiszem, hogy azért mehettünk olyan könnyen, mert a nagybátyám északon volt, vagy talán szeretett északra menni.

A genfi békeszerződés után sok déli ember ment északra, hogy ott maradjon és ott éljen, és néhány északi ember egészen délre ment, hogy a déli kormánnyal legyen. Két különböző rendszer volt akkoriban. Az északi olyan volt, mint egy kommunista rendszer, a délit pedig demokratikus rendszernek hívták. A különböző embereknek más-más rendszer tetszett, ezért szétváltak és különböző oldalra mentek. Így a nagybátyám soha nem tért vissza, amíg a háború véget nem ért Âu Lạc-ben (Vietnamban). Azt hiszem, az 1974-ben volt. És akkor visszajött a nagybátyám. Soha nem láttam őt; az anyám mondta, amikor Hongkongban és még egyszer Bangkokban találkoztunk. Kétszer megengedték nekik, hogy kijöjjenek meglátogatni engem. Azután már nem engedték meg nekik. Az útlevelüket elkobozták. Azt mondták nekem, hogy többé nem jöhetnek hozzám. Nagyon-nagyon le voltam sújtva, de minden olyan gyorsan történt, hogy nem sokat tudtam tenni. Ne törődjetek vele. Felejtsétek el. Ez csak a személyes ügyem volt. Nem tudom, miért meséltem erről nektek.

Photo Caption: Gyönyörű kívül-belül, ez a tiszta lélek

Kép letöltése